Most én jövök…
Most én jövök!
Vajon tényleg?
Imádok nő lenni! Imádok sminkelni, elegánsan öltözni, imádom megélni a nőiességem adta minden lehetőségem. Imádok anya lenni, annak minden szépségével, örömével és néha csontig hatoló fájdalmával együtt. Szeretem, hogy lehetek gyenge és elveszett, ugyanakkor bátor és harcias is, ha megkívánja a pillanat heve. Szeretek a barátnőkkel pletykálni, szeretem a lányomnak megmutatni a nőiesség minden apró rezzenését, finomságát. Lehetek díva egy estén és lehetek gumicsizmás, vidéki lány az otthonom ölelésében. Számtalan szerepben kipróbálhatom magam, ezzel együtt számos kihívás is leselkedik rám életem minden pillanatában.
Mindezekkel együtt és mindezek ellenére határozottan kijelenthetem, boldog vagyok, hogy nőnek születtem.
De akkor mit is takar a kérdőjel, amiket pár sorral ezelőtt a mondat végére biggyesztettem?
Anyaként, nőként, hajlamos vagyok ösztönösen cselekedni életem minden területén. Ez az ösztönösség kihat a tudatos cselekedeteimre, egyre inkább az érzelmeim diktálnak a racionális döntéseim helyett. Így fordulhat elő, hogy túlzott emócióktól vezérelve, magamat háttérbe szorítva, csak családom jóllétére összpontosítok. Ezzel elvesztve identitásomat, amitől jó ideje egy tölcsér aljáról szemlélem magam körül, a számomra már-már frusztrálóan vibráló világot. Én személy szerint beleestem abba a csapdába, hogy hagytam magamban elnyomni a tehetséget, az érdeklődést, a lelkesedést és ami a legfontosabb, a tudatosságot a saját igényeim iránt. Szép lassan elvesztettem a kíváncsiságom és hagytam magam belesodródni egy sztereotipikus, hosszútávon nyomasztó, fullasztó anya és feleség szerepbe. Betagozódtam a család hierarchikus rendszerébe. Elhitettem magammal, hogy az anyaságban ki tudok teljesedni, hiszen azt a szívet és lelket, azt a tengernyi szeretetet, amit magamban hordozok, azt bizony erre találták ki. Igen ám, egy darabig…és utána? Amikor látom, hogy lányom kirepül és könnyű lelkét az élet cápái elé dobva elindul felfedezni a maga valóságát, akkor én, az addig csak érte élő nő mit tehetek? Hogyan találhatok ismét magamra az elnyűtt, fáradt lelkemmel?
Bizony kaptam a sorstól egy csodálatos kottát, aminek ezernyi színét csak ki kellene énekelnem magamból, de a szép lassan fényét vesztett hangszálaim komoly kihívással szembesülnek e téren. Ekkor kell erőt venni magamon és újra feltámasztani azt az őserőt, ami minden nehézségen átvezetett hosszú éveken át, csak nem vettem észre milyen hatalommal bírok, hiszen mindig mást mentettem meg, mindig mást helyeztem előtérbe vágyaim sokaságával szemben. Ami akkor így is volt rendjén, hiszen szívből és szeretettől vezérelve cselekedtem. Ez volt a levegőm, a vizem, ez volt, ami beszőtte a létezésem.
Én léptem.
Kiszabadultam a saját kezem által ledugózott palackból. Napról napra erősebbnek érzem magam, mind testileg, mind lelkileg. Elkezdtem tanulni, önismerettel foglalkozni, új keretbe foglalni a szétcsúszott napokat, heteket és álmokat. Minden nap, amit újonnan megismert, hasonló érdeklődési körrel rendelkező emberek társaságában töltök, egy lépés a vágyott énem megteremtésében. Hatalmas ösztönző erő olyan nőkkel találkozni, akik a céljaikat sosem akasztották fogasra, hanem minden erejüket összeszedve szembe mentek a társadalmi vagy családi elvárásokkal. Nekem hosszú idő kellett ahhoz, hogy kimondhassam – Én jövök!
Még most is félek, hiszen 20 évet töltöttem egy csodás szerepben, ahol csak pár embernek kellett megfelelnem. Sosem voltam halogató típus, de amilyen sebességgel múlnak az évek, igencsak össze kell kapnom magam és felvenni a lendületet abban a sebesen robogó univerzumban, ami számomra eddig csak lassú csermelyként csordogált, a maga kis megszokásában. Szeretnék nagyot álmodni, szeretnék újra élni!
Válaszom a kérdésekre: Igen, felkészültem, sőt ennél nagyobb lelkesedéssel csak életem első randevúját vártam a Dobó utcai szürke falak között, rommá ázva, törött esernyővel, szerelmes várakozással és hittel a szemeimben. Mert akkor még én, én voltam, saját individuummal, hittel, lelkesedéssel, önbizalommal.
Igen felkészültem, mert személyiségem darabkáit újra össze tudom rakni, 50 évesen is tudok új célt találni, megtartva a női minőségem, alátámasztva hosszú évek tapasztalatával. Képes vagyok segíteni másoknak is és valamiféle lenyomatot hagyni azzal a sorsfeladattal, amit életem második felében végre megtaláltam. Nem szeretném már megváltani a világot, de túl akarok lépni a megfelelési kényszeren, ami előidézte, hogy hosszú időre elveszítsem önmagam.
Megengedem magamnak felismerni, hogy szükségem van az elismerésre, számomra ismeretlen, felnőtt emberektől, hiszen ez a túlélésem kulcsa.
Szeli Krisztina
Kérdésem:
Mely döntéseidre vagy ma is büszke?
Mivel töltenéd a napjaidat, ha senki felé nem kellene megfelelned?