A szerelem februári arca

Valentin nap körül megszaporodnak a piros szív alakú lufik a kirakatokban, a szerelmespárok az éttermekben, mintha a szerelemnek ez valami kötelező időpontja lenne. Néha olyan érzésem támad, miközben a városban sétálok – vagy éppen rohanok – mintha egy színes cukorpálcákkal és csillámporral teleszórt, rózsaszín habban úszó eper puding közepén ülnék. Enyhén szólva is émelyítő. Pedig a szerelem nem egy naptári naphoz kötött vásárlási láz, a szerelem egy puha, csendes érzés, ami egyszer csak mellénk lép és hangtalanul elkezd hozzánk tartozni.

Gyerekkoromban azt hittem a szerelem nagy, drámai történések egyvelege tele ajtócsapkodással, sírással, féktelen nevetéssel. Hovatovább még azt is elképzeltem, hogy a mindennapjaink során – főleg szerelem idején – valahonnan szüntelenül szól egy lágy dallam az éterből. Szól otthon, az utcán, a boltban, a mezőn…  fogalmam sincs, hogy ezt honnan vettem? Aztán felnőttem, és rájöttem, hogy a szerelem ennél sokkal prózaibb. A szerelem nem mindig csodás, flitteres báli ruha! Van, hogy csak egy gyűrött hálóing, kialvatlan szempár, vagy egy szótlan, mégis meghitt este.

Szeretem azt gondolni, hogy a szerelem figyelem kérdése. Hogy észrevesszük-e a másik fáradtságát mielőtt kimondaná, hogy meg tudjuk-e hallani, ami a másik szavai mögött rejlik. Ennek ellenére van benne valami megmagyarázhatatlan varázs. Az a pillanat, amikor valaki mellett egyszer csak hazatérsz a saját főszerepedbe. Amikor nem akarsz többnek látszani, csak annyinak, amennyi éppen akkor és ott vagy. Kócosnak, bizonytalannak, álmodozónak, vagy éppen morcosnak, kimerültnek. Nem hiszek a tökéletes történetekben. Abban hiszek, hogy két tökéletlen ember egyszer csak úgy dönt megpróbál egymás mellett maradni akkor is, amikor ez láthatóan nem mindig egyszerű.

A Valentin nap talán nem is a szerelem ünnepe, inkább egy emlékeztető arra, hogy merjünk kimondani mondatokat amiket máskor lenyelünk, hogy megálljunk egy percre két lélegzetvétel között és ránézzünk arra, aki bizony ott lélegzik mellettünk.  A szerelem talán nem jelent mást, mint hogy valakinek az oldalán kevésbé félünk önmagunktól. Hogy merünk esendők lenni és nem szégyelljük a tökéletlenségeinket. Hogy van, aki mindezekkel együtt végig kísér bennünket akár egy életen át.

Február közepén jó erre gondolni. Nem a piros lufikra, hanem arra az egyetlen emberre, akinek a hangját száz közül is felismernénk, vagy arra a jövőbeli találkozásra, amely egyszer majd észrevétlenül átír minden történetünket.

Szeli Krisztina